Reggeli, indulás fél 10-kor. Éjszaka kicsit esett, illetve pára volt. Az út vizes, finoman kanyarogva veszem az irányt északra Insbruck felé az autópályával párhuzamos úton. Innen jobb a kilátás mint a pályáról. Mit jobb?! Egyenesen fantasztikus! Persze most a fényképezőgép pihen a GPS mellett… Insbruck előtt néhány kereszteződés, kanyar és rajta is vagyunk a Svájc felé vezető úton. Mivel gyorsan megy az idő ezért döntöttünk most a pálya mellett. 11óra környékén megállunk megenni a maradék szendvicseket. Erős gumiszag üti meg az orrom. A heidenaunak melege van. Hívom KT-t,  ilyenkor mi van? Megnyugtat: Nó para, bírnia kell. OK. Biztos ami biztos várok még 10 percet megöntözöm egy kis vízzel ami inkább csak a lelkemet nyugtatja meg és indulunk. Közben jár az agyam: miért is ne melegedne? A terhelés a maximumon, 27 fok van, érdesített aszfalt és folyamatos 110-130-as tempó… Hahhh, megint fizetni kell de most nem a panorámáért, hanem az alagútért. Nem néztem milyen hosszú de mikor kezdjük unni akkor van még belőle hátra legalább 6 kilométer. Kiérünk, szalad a táj. A magas hegyek a zöld legelők egyvelege csodálatos de kezdem nézegetni a térképet. Svájc következik. Egy kúton megállunk, tank, eü séta, vetkőzés illetve néhány vastagnak vélt ruhadarabot beteszünk a luízba. A protektorokból nem engedek. Hogy hol lépjük át a határt igazából nem tudom, előkerül a GPS, ritka alkalom de most rábízom magunkat és pár kilométer múlva egy mező közepén útlevelünket mutatjuk és belépünk. Jön az első majd kisvártatva a második „meglepetés”: az első, hogy az éves pályamatrica átszámítva 6.000-Ft, a második, az, hogy befelé veszzük az irányt, sorompót kapunk, várjuk a vonatot és a vele járó hangzavart, mikor elhalad előttünk. Itt nem volt hangzavar csak finom surrogás… Ki is osztjuk magunknak a szegénységi bizonyítványt miközben, vigyorogva megbeszéljük a történteket. Kapaszkodunk felfelé a szerpentinen, az Africa jól bírja, nem nyög, nem csuklik, kicsit néha megpörgetem, ki ne fogyjunk a lendületből. Látjuk magunk alatt az autópályát a tiroli hegyeket helyenként mintha hósapka is lenne, verőfényesen süt a nap. Tempósan haladni ugyan nem de a látvánnyal betelni sem lehet. Természetesen tehén itt is van, a jellegzetes szagával együtt. Falu-falu, kanyar-kanyar után, majd kis keveredés és Rapperswill  -  Pfaffikon között átgurulunk a Zürihi-tavon – ez olyan mintha Szántód és Tihany között nem komp járna, hanem híd lenne… Emennél döntök... autópálya, igaz kerülő de be kell hoznunk azt az időt, amit a sok szerpentinnel és „nézelődéssel” elveszítettünk. Át már nem érünk  Franciaországba, ez biztos de, legalább a határ mellett kéne aludni – Emmen – Sursee-Zofingen - Oftringen (itt helyezték a motoromat először forgalomba) – Derendingen -  Bern - Yvendon-Le-Bains. Az pályázás eseménytelen, maga a pálya koszos, az elválasztó sávban helyenként nyakig ér a gaz. A hejdenau bírja, szaga van de kezdem megszokni. Szállást „Grandson falván” találunk, kemping – a Neuenburgi tó partján.  Sátorállítás, motoros ruha kifordítása, sövényre helyezése (nem volt szúnyogunk). Bakancsszag verseny. Én nyerek (hangyánk sem volt). Vendéglátó ipari egység megkeresése: nem variálunk hasonlót, szeretnénk kérni, mint az előző esti menü volt. Csak szeretnénk, mert itt az általunk beszélt 5 nyelvből egyet sem értenek – csak franciául, azt meg mi nem beszéljük csak turista szótárból. Végül kibarkochbázzák mit is akarhatunk és jön a vacsora. Kb. el is találták csak a hús nem panírozott – mi még nem tudjuk de innentől már nem is lesz az, 3 hétig.
Bár sötétedik de van kedvünk sétálni. Megnézzük Grandson középkori városrészét a várral együtt, közben sörözgetünk. Helyes kisváros, sajnáljuk, hogy reggel sietünk tovább, de mindkettőnk tele izgalommal ,előttünk ezer kilométer és két nap...

{joomplu:86} {joomplu:87}

Augusztus 4. hétfő
Reggel 7 előtt felébredek, az új matrac félig leeresztett alattam, Juli még alszik – már nem sokáig. A reggeli rutin után negyed óráig szelektáljuk a szemetet a 8 gyűjtőbe, amit sehová nem passzol az egy benzinkút kukájában végzi. Svájc hétfőn reggel kilenc órakor csendes, rohanásnak nyoma sincs, mindenki nyugodt tempóban közlekedik, jó idő ígérkezik. Genf felé közeledünk, tankolunk majd pár pillanat múlva látom, hogy nem megy a kilométeróra és így a számláló sem. Tudom mi a baj, nem régen az indulás előtti felkészítéskor ezt is megnéztem akkor rendbe is tettem. Parkoló, gyorsan lemálházok, középállvány, Juli a nyergen, fent az összes doboz, így az első kerék a levegőben marad. Két perc után látom, hogy az elkövetkezendő útra a GPS fogja a sebességet és a  távot mutatni. Majd próbálok 300km-ként tankolni. Ennél nagyobb gondunk ne legyen. Páran megállnak, kérdezik, hogy segíthetnek–e, de mondjuk , hogy nincs baj , megköszönjük a szándékot. Közben jön a következő szegénységi bizonyítvány, amit a parkoló mosdójában osztunk ki. Sehogy nem sikerül vizet előcsalogatnunk a szerelés után az inox-acél mellékhelységben, pedig a víznek jól látható nyomai vannak. Sebaj, kívül egy klasszikus működtetésű csapon megoldjuk a kézmosást. Gyerünk tovább. Genfet elkerülve a francia – svájci határra érkezünk Saint-Juliennél, határőr van de nem állítanak meg. Meleg van, gyors pillantást vetünk a térképre, ma valahol az ország közepén, Clermont-Fernand környékén kéne éjszakázni. Közben eszembe jut Csík Gabival folytatott beszélgetésem, így amíg lehet, kerüljük az autópályát, szeretnénk minél többet látni az országból ezért a főútvonalon indulunk Lyon irányába. Nem sokáig. A következő falu határában beszélgetés és forgolódás után csukom le a plexit de az utolsó pillanatban valami berepül, neki a bal szememnek. Megcsípi a szemem fehérjét, próbálom kipiszkálni amilyen gyorsan csak lehet de allergiás reakcióim lesznek, tüsszögök, folyik az orrom. Mese nincs, ismét meg kell állnunk. Allergiás gyógyszer, pezsgőtabletta, 1 csomag papír zsebkendő elfogyasztása után jobban vagyok, indulunk, a szemem kezd bedagadni – bár rosszabbul nem látok. Kanyargós utak, szerpentinek, kihalt falvak, kastélyromok, középkori utcák - ez vár minket a francia Alpokalján. Juli néha bólint mögöttem, egyszer csak mondja, hogy akkor most pihenő, álljunk meg. Elfáradt, a holtponton van – tényleg sok, 3. napja vagyunk úton, fülledt idő van, erős tempót diktálunk, eddig jól bírta, nem panaszkodott – 20 perc fűben alvás, szemvizsgálat (egyre aggasztóbban nézek ki) után, Lyont elérve konstatálom hogy a vártnál lassabb a haladás – és tankolni is kéne. Lyon után, egyre szebb a táj, kis falvak, legelők, távoli horizont, gyér forgalom – de megy az idő - autópálya lesz a vége. Clermont-Frenand előtt 70-80 km-rel rámegyünk a pályára és tempós haladással elérjük a város határát, északra fordulunk a Párizs felé vezető irányra de rövid szakasz után újra nyugat felé tartunk. 6 már elmúlt, tankolunk, közben megnézem, hogy hol is kellene aludnunk, szimpatikusnak tűnik egy közeli falu várral. Látszik a kútról – de elnézem a kijáratot és vissza kerülünk az autópályára. Közben kezd hűvösödni is, magasan lehetünk, mert térkép szerint 1600 méteres csúcs van a közelben, nem habozok, az első kijáratnál lejövök és ismételten ránézünk a térképre. Van itt egy kemping a közelben – és tényleg – jelzi egy útjelző tábla is. A falu neve Pontgibaud - a kemping talán két csillagos – de van meleg víz és a vizesblokkja kulturált. A falu mellett egy folyó partján van. Gyorsan sátrat verünk és keresünk egy éttermet messzire nem megyünk csak átlépünk a kerítésen. Egy fiatal pincér srác dolgozik és mikor kérdezzük, hogy beszél–e angolul franciául válaszol hogy igen. Szóval nem, illetve igen de olyan akcentussal, hogy inkább nem. Napi menüt kérünk és egy üveg száraz bort. Mire a 4 fogáson túl vagyunk, besötétedik, jól laktunk. Este 9 van, lefekvés előtt még besétálunk a középkori kis faluba, főutcája helyenként a régmúltat idézi.

A mai nap minden tekintetben hosszú volt, a szerpentines utak sok időnket elvették illetve a tankolás kérdése sem volt mindig egyszerű, de nem bánjuk, az autópályán alig látni valamit az országból. Csík Gabinak igaza volt, tényleg szép ország...

{joomplu:88} {joomplu:89}

Augusztus 5. kedd
A matrac megint le eresztett az éjszaka folyamán. Kezdek gyanakodni, hogy nem bírja a 95 kilómat – szép lesz ha még 2 és fél hétig ezt fogja játszani... Kidugom az orrom, pára mindenhol – a füvön a fákon a sátron és a motoron is. Ebből a sátor a kritikus, nem akarom nyirkosan elrakni. Ébredés utáni tisztálkodási rutin, majd besétálunk a faluba reggeliért. Bőséges a választék, és ami már tegnap is feltűnt nem drágább, mint otthon. Csipkedjük magunkat de a pára nem akar felszáradni – így elmúlik 10 mire el tudunk indulni. A kemping kemény 9 eurónkba kerül de, a tulaj kikéri magának, hogy csak egy éjszakát töltöttünk itt hiszen ez a környék – magyarázza – Franciaország egyik kedvelt turista helye, telis-tele kialudt vulkánok krátereivel és a középkor emlékeivel. Csak akkor enyhül mikor Juli elmondja, hogy nekünk bizony sietni kell, ma le kell érnünk az óceán partra, mert ketyeg a kempingdíj. Felkanyarodok az autópályára és kezdődik a sok-órás egyhangú és lassan izzasztóvá váló utazás. A monotonítást néha megtöri, hogy a GPS által mutatott térkép nem egyezik az úttal, ahol megyünk de emiatt nem térünk le és a figyelmemet próbálom fenntartani beszélgetéssel. Az ország ezen része is szép , néha a távolban feltűnik egy-egy kisváros a templomával vagy éppen várával. Nagyon meleg van, íves viaduktokon vezet keresztül az út és egyszer még Bordeux előtt megállok tankolni utána már a célig ki kell, hogy bírja. Sokan nézegetik a megpakolt motort, míg Juli bemegy fizetni egy család kutyástól körül vesz. Én a szememet és hátsó gumit nézegetem. A szemem még gyulladásban van de már közel sem annyira rémes látvány, a gumi inkább ad aggodalomra okot mert enyhe repedésnyomok tűnnek fel, olyan mintha köpenyről le akarna válni a minta.  Aztán egy utolsó nekirugaszkodás, elindulunk. A hátamon folyik a víz, próbálok szellőztetni, ahol lehet, de nem segít sokat. Bordeux felé közeledve megnő a forgalom, most teljesen a GPS-re hagyatkozom mindaddig amíg el nem vétek egy jobbra kanyart és a városba vezető úton maradok. Egy fura itthon nem látott körforgalomban megfordulunk és most már megint a navigáció mutatta irányon vagyunk, nem elvétve a lehajtót ami végül a  város körüli gyűrűre vezet. Közben feltűnik, hogy az autósok udvariasak, nem türelmetlenek, figyelnek a motorosra, ránk meg különösen mert, kabala állatunkat a hosszú vörös nyelvű-vörös farkú plüss rókát, Imrét már a negyedik napja kötözzük fel magunk mögé a dobozra. Néhányan jót mulatnak rajta és ha elkerülnek, mutogatnak, integetnek is… A Spanyolország felé vezető autópályán haladunk, türelmetlenül várva azt a jobbra kihajtót mely a célunk felé visz. Elérjük. Következik az a másodrendű, de jó minőségű úthálózat, ami keresztül-kasul szeli át ezt a vidéket, (egy része az átlag térképeken jelölve sincs) mely vidéket a franciák Les Landesnak hívnak. Nálunk kb. az alföld megfelelője, csak ott nincsenek ilyen magas fenyőerdők az út mentén, de a homok közös mindkettőben. Hőség van, kezdek összeérni, mint egy jó francia sajt de leginkább a pálpusztai, a kabátomat teljesen kigombolom, Juli már régen megtette. Eddig a kis utakon nem volt forgalom, most nőni kezd majd bevásárló központ is jelzi, hogy immár nem vagyunk messze. Még pár kilométer és az otthon betáplált adatok alapján a GPS, a kemping bejáratához vezet. Délután négy óra. Leállítom a motort, leszédülünk a nyeregből, előhalászom az útlevelet és odamegyek a recepcióhoz. Látják, hogy nem franciával van dolguk, angolul köszöntenek. Miután megnézi a nevem, a kis hölgy levesz egy A4-es borítékot a polcról, majd mondja, hogy bontsam ki. Meglepődök. A borítékon ott a nevem: Monsineur Kovacs. Előkerül  belőle egy térkép, amin filctollal berajzolták az utat a bejárattól a parcelláig ahová rövidesen a sátrat állíthatjuk. Szintén előkerül egy mágneslap, ami a kemping sorompóját nyitja reggel 6-tól éjszaka 11-ig illetve a számla, aminek az összegét a neten utaltam. Jó tartózkodást kíván – és már benn is vagyunk, gyorsan húzzuk fel a sátrat, nagyjából rendet rakunk, elrendezzük a szerelést, átöltözünk és irány a part.

Amint közeledünk, egyre erősödik egy zúgás és feltámad a szél is, majd megpillantjuk az óceánt. A víz kékes-zöld, a parttól 2-300 méterre hatalmas hullámok esnek át és úgy rohannak felénk… a homok forró, bokáig süppedünk, hangosan beszélünk, hogy értsük egymást a hullámok zajában. Bemegyünk a vízbe, kicsit hideg, de nem sokáig érezzük, mert egy hullám beterít és kitesz a partra, onnan már minden mindegy… rohanunk vissza de pár pillanat és megint a parton találjuk magunkat. Örülünk, nevetünk egymáson, mint a gyerekek… óriási élmény… megérte… az összes kellemetlen pillanat kényelmetlenség szemvillanás alatt merül feledésbe… és miközben önfeledten futunk vissza a hullámokba, eszembe jut ,hogy 17éve vártam ezt a pillanatot...

A visszaútra nincs konkrét tervünk… de a tervek izgalmas úttal kecsegtetnek... folyt köv...

{joomplu:90} {joomplu:91} {joomplu:92} {joomplu:93}